Klió 2001/1.
10. évfolyam
Andrzej Chwalba a krakkói Jagello Egyetem professzora a XIX–XX. század egyik legjelesebb lengyel szakértője. Legismertebb munkájában (A korrupció impériuma Oroszországban és a Lengyel királyságban 1861–1917 között) a Romanov dinasztia alatt és az utána következő korszakban a korrupció társadalomban betöltött szerepét vizsgálta. Ez év nyarán Chwalba új könyvvel jelentkezett (Lengyelek a moszkoviták szolgálatában).
Ebben a könyvben azokról a lengyelekről ír, akik az orosz impérium alatt az állami adminisztrációban, az oktatásban, az igazságszolgáltatásban, a rendőrségen, a vasútnál vállaltak szolgálatot 1864–1915 között. Emellett a numerus clausus miatt állásukat vesztett lengyel polgárokról ís, akik nem feleltek meg a törvény szerinti „felekezeti tisztaságnak”. Szó esik még azokról az oroszokról, akik a Lengyel Kormányzóságba jöttek kenyérkereset végett. Végül arról, hogy milyen volt az orosz politika a Lengyel Királyságban.
A könyv két részből áll. Az első részben a repolonizációról van szó. Az Alexander Wielopolski őrgróf (1807–1877) által bevezetett rendszer a russzifikációt unifikációként, egységesítésként magyarázta. A polgári közigazgatási rendszer elég liberális volt. A legfontosabb posztokon a szerző közelebbről vizsgálja meg azokat a tisztségviselőket, akik munkát kaptak és akik állásukat veszítették. Bemutatja, milyen volt a hivatali munkaerőpiac Oroszországban.
A második rész arról szól, milyen eredményt ért el az orosz kormány a depolonizáció terén az oktatás, az igazságszolgáltatás, a községi irányítás, a közlekedés, a rendőrség kapcsán. A könyv két szempontot vizsgál a depolonizációval kapcsolatban a továbbiakban: milyen módszereket alkalmazott a hatalom, és hogyan védekeztek a lengyelek? A vizsgálatnál figyelembe veszi Litvániát és a határvidéket, Belorussziát, Ukrajnát és más európai országokkal hasonlítja össze.
Forrásként emlékirat-irodalmat, naplókat, újságokat, levelezést, valamint bő könyvészeti és levéltári anyagot használ. Angol és orosz feldolgozásokat is alkalmaz. Konklúzióként a könyv elmondja, hogy 1795–1815 között a lengyel kultúra virágzott, az oroszok elégedettek voltak az új területek politikai és katonai ellenőrzésével. Nem látták szükségesnek, hogy minden hivatali pozícióban oroszok legyenek. Nem volt elég emberük. Az 1830-as októberi forradalom után sem változott a helyzet. 1859–1864 között történt változás, amikor erőszakossá vált a depolonizáció.
A szigorítás azért következett be, mert egyre szaporodott a forradalmi nézetű fiatalok száma. 1859–62 között Oroszországban is reformokat kívántak bevezetni a sok belső probléma orvoslására, ezért akartak békét a határokon. Maga II. Sándor cár is erre hajlott. A januári forradalom felerősítette a repressziós áramlatot. „Minél több a szabadsága a lengyeleknek, annál több a gondja az oroszoknak.” Végleges unifikációt akartak a az Orosz Birodalom és a Lengyel királyság között. Így lett a királyság, Litvánia és Belorusszia az az első határ menti rész, ahol az új katonai-politikai kormányzást kipróbálták. 20 év múlva ugyanezeket az itt alkalmazott módszereket vezették be a balti, a finn, a kaukázusi és a középázsiai területeken. Bár ilyen fokú szigorúságra sehol sem törekedtek.
A russzifikáció érdekében a cár azt javasolta 1900-ban, hogy az 1000 rubelnél magasabb fizetési osztályokból távolítsák el a lengyeleket, de ennek bevezetésére nem került sor. Az oroszok csak a magasrangú állások betöltésénél figyeltek oda, a többire lengyeleket alkalmaztak. Általában az orosz hatalom nem volt konzekvens. Félt a káosztól a túl gyors álláscseréknél. Továbbá Lengyelországban magasabb volt a munkamorál, mint az oroszoknál. A lengyelül nem beszélő orosz bürokrácia nem tudott kommunikálni az alsó rétegekkel. Nyelvtudással bírókat nem lehetett gyorsan találni.
Fontos különbség volt a két tisztviselő réteg között a csúszópénz megítélésében. Sok esetben az áttelepített orosz tisztviselők lengyel feleséget választottak, és akkor már fordított volt a depolonizációs folyamat. Mi több, orosz városokban is kimutatható a hivatalnoki karban a polonizációs folyamat. Az otthon nem alkalmazott, képzett réteg a birodalom más területein keresett állást. Rigában például a hivatalnokok mintegy 20 százaléka (rendőrök, bírák) volt lengyel, és az eset nem egyedi. 1914-ben Szentpétervárrott 70 ezer lengyel élt. A Romanovok fővárosa ezzel együtt a negyedik legnagyobb lengyel városnak számított. Chwalba könyvének legjelentősebb eredménye az, hogy az eddigi vélekedésekkel szemben kimutatja, hogy a lengyel kiegyezéses hagyomány sokkal erősebb, mint azt később feltételezni szokták. Másfelől feltárja, hogy az orosz impérium lengyel területei az új kormányzati modellek kísérleti teréül szolgáltak.
A könyv jól érthető, olvasmányos, írója inkább az egyetemi előadások, mint a szaktudományok nyelvét használja. A munkához angol nyelvű összefoglaló kapcsolódik.
Andrzej Chwalba: Polacy w służbie Moskali (Lengyelek az oroszok szolgálatában).
Maciej Szymanowsky